2013. december 21., szombat

Jön a Karácsony és kopogtat az Újesztendő

Minden kedves Olvasónknak és támogatónknak Áldott Békés Karácsonyi Ünnepeket, sikerekkel teli és jó egészséget őrző Boldog Új Esztendőt kívánunk!

A Földanya hóesésben.

2013. december 15., vasárnap

Tapló (nem csak) gyermekeinknek



Sz. Tóth Gyula cikke Wehner Tibor: Tapló. Kíméletlen Művészeti Napló, 1996-2006 című könyvéről

Megjelent: Agria, VII. évf., 4. szám, 2013 tél, 268-270.
 
Mi van a paraván mögött? Avagy: a freskók háttérmozgása. Tolulnak a címkék a vaskos könyvet kézbe véve. Ez nem vicces: ez napló. Vaskos, mert: (az előzetesek nem számítva) tíz évet fog át, 718 oldal, napi jegyzetekkel, 1 kiló 14 deka. És a tartalmi adatok: esetek, személyek, helyek, dokumentumok sorjáznak. Nem kulisszatitkokkal traktál a író, művészettörténész. Már az 1980-as években úgy érzékelte, az általa átélt, izgalmas események többnyire nyomtalanul eltűnnek. Nincsenek dokumentálva. Aztán az Új Forrás című folyóirat felkérésére jegyzetelni kezdett – regisztráció spirálfüzetbe. Majd a személyesen megélt művészeti események rögzítése megjelent a lapban, aztán már nem volt megállás. A téma: a művészet, a művészélet, a művészetgondozás, az üzletmenet, (a „művészkedés”). Behatárolva: a képzőművészet.
Nincs bevezetés, nincs búcsúszó, a hátsó borítón egy üzenet szól. Hogy ír a szerző? Sűrűn, pontosan, szépen. Az éves jegyzeteket fejezetcímmel látja el, sokat sejtetnek, például: valahol már érlelődnek mindenféle botrányok (1998), van itt egy csillapíthatatlan, állandó önigazolási kényszer (1999), Kodály Zoltán helyet cserél az ötvenhatosokkal (2001), nem változott itt meg az ötvenes évek óta semmi (2003), hatalmi jellegű művészeti törekvések (2006). Hogy készülnek a jegyzetek? Napról napra. (A recenzens, aki maga is noteszíró szegénylegény, tudja, mi munka ez.) Tengernyi adat, név, dátumok. Témák. És konfliktusok. Sértődések. Pontosabban, azok leírása. Sértődjön, ki magára veszi. Csinos kultúrpolitikai vircsaft is kirajzolódik. Hogyan pályázzunk? Hogyan pályázunk mi? Hogy bánik a művésszel a hivatal, a múzeum, a tévé, a műkritika? S hogyan bánnak a művészek egymással? Nekifeszülések, csúsztatások, tévedések. De nem vígjáték ez.
Mit kínál a jegyzetfolyam, amikor elvezet egy szövevényes világ magyar labirintusaiba? Alkalom a tűnődésre. Eddig is tudtuk, a művészet nem (csak) ihlet kérdése. És nem habostorta. A vernisszázson pukkannak a pezsgők, villannak a dekoltázsok, duruzsol a mű(értő) kritika. De mi az ára? Művészetszervezés, menedzselés, mecenatúra, ár- (és át)verések – pénz, paripa, fegyver. Tényleg, hol a művész?  A Le Monde francia napilap műkereskedelmi szakértője, Judith Benhamou-Hue szerint, egy festmény árát befolyásoló tényezők listáján az alkotó személye az ötödik.  („Kortárs milliók”, Demokrata, 2013.július 24., 58-61.)  A zsenit meg körülrajongják, ajnározzák. De ki a zseni? Aki annak mutatja magát. Akit annak kikiáltanak. A művész, az igazi, a hiteles meg összeszorított fogakkal dolgozik, olykor dühödten, olykor bohém szívétől lendítve. Majd fátylat borít aktuális modelljének pihegő testére. A szépirodalom, a filmek bőven szolgálnak témával, érdekes, színes történetekkel, amit a publikum hálásan fogad, mert a művészet vonzó ereje enyhíti életét. Szépséggel tarkítja szürke mindennapjait. Akkor is jó, ha sokan csak a csillogást élvezik, szeretnek közel lenni a művészethez. (Vagy csak a művészhez.) Mindegy is. Ki ne szeretné követni a mű születését, a művész életének titkait, a művészet rejtelmeit. Ezt követjük a múzeumokat járva Párizsban, Szentpéterváron, Madridban, vagy az élettörténeteket olvasva: hogyan élt és alkotott, Rodin, Picasso. Ebből a könyvből például azt, hogyan élt és alkotott Wagner Nándor Svédországban és Japánban, vagy, hogy fordul a sora a magyar alkotóknak Egerben, Szentendrén és másutt kis hazánkban.
Az is érdekes, amíg a mű megszületik, a vajúdás, az alkotás. Ez egy dolog. De amíg „létrejön az esemény” több stációt kell kiállni: finanszírozás, zsűrizés, kiállítás, nyilvánosság, kritika. Hogyan mérik a művészetet? Az esztétáknak megvannak az ízlelő bimbóik, az ítélő eszközeik. Mit is tart erről a költő, Voznyeszenszkij? „A vád fejemre: formalizmus. / Az élet be messze dobog / Önöktől, tisztes formalin-dús / és tömjénszagú tudorok.” (Este az építkezésen. Idézi Somlyó György: Másutt. Digitális irodalmi Akadémia, 2011. [2013. augusztus 6.] ). Akármilyen tudományosak, akármilyen szakmaiak, vagy annak feltüntetettek, ez a világ tele van szubjektivitással. Érzelemmel, érzékiséggel. És jól van ez így.
Ez már csak így marad. Érzek hasonlóságot a bölcsész tereppel. Mit ér a bölcsész, ha magyar? Demeter Tamás filozófus ezt mondja: „Míg a természettudományokban a tudományok teljesítmény értékelésének vannak bevett mérőszámai, addig a bölcsészettudományokban ilyenek eleve jóval kevésbé érvényesíthetők, így a szubjektív tényezőknek óhatatlanul nagyobb szerep jut. A baj az, hogy ezt az elkerülhetetlenül megjelenő szubjektív szempontot nem vagy alig korlátozza a szakmai morál.” Hangsúlyozza: a bölcsésztudományos teljesítményt is nemzetközi mércével kell mérni, mint ahogy az a természettudományok területén gyakorlat. Ő szakmáról, tudományról beszél. (Magyar Nemzet, 2013. július 13. 5. o.) A szakma, a tudomány képviselői nekiestek, jobbról is, balról is. Ez nem „játék”. (Noha sírnom kell rajta.)” – amint a Jobb és bal című Babits-versben áll.
És mit ér a művész, ha magyar? A művészi alkotásoknak nagyobb a nyilvánossági tere és köre, mint a filozófiai műveknek. A magyar (képző)művészek munkái ismertek szerte a világban. E téren is vannak értékeink. Működik, és nemzetközi a tetszésindex. (Működhetne sokkal jobban, persze.) A kritikusok, az esztéták meg dolgoznak „mérőszámaikkal”. Esztétikai fokmérők, piaci érték, ár és rés. Kinek szól a művészet? A művészetet tátott szájjal, ihletetten szemlélő néző-olvasó hevülete fontos, ám, ha az alkotást magát nézzük: maradjon a gyönyör – hasson a forma és az anyag. Hagyjuk meg a befogadói élményt.
Nem tértünk el a tárgytól, a könyv eseményei ragadtak el kicsit bennünket. Valami történt velünk. Elkalandozhatunk, erre csábít, buzdít a szerző, aki „művészeti történéseket” említ, minduntalan, következetesen. Nem művészettörténetet mond. Hasonlóan teszi, mint Fűzfa Balázs az irodalom/tanítás mezején: a műveken keresztül az irodalmi eseményeket szeretné megragadni, átélni, újraértelmezni a tanítványokkal, és megszabadulni az irodalomtörténet merevségeitől, hatalmi-esztétikai „szabályozókkal” kiszabott sablonjaitól, hatni kívánó, ám sokszor hamis, a művészre, a műre és a ránk ragadt (ragasztott) értékítéleteitől.
Hogyan közelítsünk ehhez a könyvhöz? Hatalmas munka. Mű/alkotás. Látnivalónak, olvasnivalónak is feladat. Lapozgatni is nehéz, de izgalmas. Olvashatjuk folyamatosan, regényként, követhetünk témákat, navigálhatunk időpontok mentén, előre ugorhatunk, és minden visszakereshető. Élvezetes, krimiszerű, ám valós. És igen tanulságos, céhen belülieknek és céhen kívülieknek. Akkor is, ha bizonyára nem mindenben van igaza a szerzőnek. A recenzens „körön kívüli”, ezt nem érzékeli. Azt igen, hogy a szerző szándékát nem a pletykaszintű leleplezés vezérli, hanem a feltárás. Úgy látja, hogy csak ezzel a – saját bevallása szerint is kíméletlen – módszerrel lehet tisztábban látni. S tisztába tenni...? Aki utána akar járni, nosza, csak tessék: a precíz névmutató és helymutató – kutatói mestermunka – eligazítja. Bármilyen furcsa is, a szerző „vizitátor”. Nem felforgató, nem csupán szemlélődő, de cselekvő, belsőből vezérelt, a művészetet, az embert lélekben, igazságban, hittel imádó lény. A nekem szóló dedikációban ez van írva: „… így teltek ezek a fordulatos évek”. Ez nem csak nekem szól. Mindazoknak, akik, a szerzői üzenet nyomán, úgy gondolják, hogy e könyv, „értékes részletekkel gazdagítja a darabjaira hullott, a darabjaira hulló Egészet”.
Zárjuk a recenziót a könyv jegyzeteket indító fejezetcímével: „szabadság, avagy egy szabad zsák”. Mert ez itt a kérdés. Jó okunk van a jelen idő művészeti történéseit, mint problémakört, a társadalomkultúra (lásd Szmodis Jenő) és a művészetfilozófia (lásd Fehér M. István) dimenziói felé terelni. A művészetgondozók meg töprengjenek el, szálljanak magukba, mielőtt a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordulnának. Inkább olvassák el a Naplót. Kíméletlenül.

(A mű hűséges gondozóiról, a fentiek jegyében. Szerkesztette: F. Almási Éva. Mutatók: Hedvig Olga.  A könyvet tervezte: Kemény Zoltán. A könyvet az Academia Humana Alapítvány szponzorálta. Támogatta a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadási Kollégiuma. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2013)
 

2013. december 1., vasárnap

A szépséges istennő - コノハナサクヤヒメものがたり

Most jelent meg a Pytheas Könyvmanufaktúra gondozásában Narushima Yukio japán szerző mesekönyve magyarul. Az Ősi mesék című könyvsorozat második kötete is istenekről szól. A mesekönyv 2009-ben a Shimotsuke Shinbun kiadásában jelent meg.


„A hatalmas Napisten unokáját elbűvölte az istennő szépsége. Ha ránézett úgy érezte, mintha egyszerre minden cseresznyefa virágba borult volna.” Ninigi-no-Mikoto, a Föld Istene és Virágzó fa hercegnő szerelme azonban nem bonyodalommentes…

E mese a japán mitológia és őstörténet fontos kapcsolati láncszeme, mert Japán első legendás uralkodójának, Dzsinmu császárnak Ninigi-no-Mikoto volt az ükapja.

A számunkra különös történetben találunk közös elemeket a mi meséinkkel. Ebben a mozgalmas, de gyönyörű legendában is megmutatkozik a japánok természeti szépség iránti vonzalma és a sintó istenek és szentélyek tisztelete.

A mesekönyvet a Litea Könyvesbolt és Teázóban mutatták be november 29-én. Az eseményre eljött Japánból a könyv illusztrátora.

 A könyvbemutató helye a Litea Könyvesbolt és Teázó.
A bejáratban Nakada Ikuyo san, a mesekönyv illusztrátora áll.
Felhangzik az ősi mese egy részlete japánul.
(Fotó: Pytheas Könyvmanufaktúra, további képek)

Pár szó a japán mitológiáról

Az Ég és a Föld keletkezésekor légiesült istenségek jelentek meg, nevezetesen három halhatatlan főistenség: a Mindenség Főistene, a Fensőség Kreátora és a Fogantatás Kreátora. Az ő szellemi erejük és ügyességük hozta létre a növekedést, amiből később megszületett az Energia, a pulzáló daliás férfiisten és az Égen Álló Isten, ők ketten, alakjukat elrejtve szintén halhatatlan örökistenek lettek. Lakhelyük a magasságos égi mező, ahol később hét generáción keresztül további istenek és istennők születtek, akik már testet öltöttek, házasodtak, gyerekeket nemzettek, de isteni erejük ellenére már halandók voltak.

A japán teremtéslegenda a halandó isteneket kami-szamának hívja. A kamik között voltak jók és gonoszak, sok jót cselekedtek, de nemegyszer rosszat is, és egymással gyakran civakodtak. Alattuk helyezkedett el a földmorzsákkal tarkított zavaros folyadékra emlékeztető kavargó, sáros-sós ősanyag, mely felett az Égi Lebegő Híd állott.

A kamik közös akaratából született meg a Föld, mely a monda szerint így történt:

Két kaminak, a Hívogató Istennek és a Hívogató Istennőnek megparancsolták, hogy gyűjtsék egybe az úszó földdarabkákat, szilárdítsák meg azt, melyhez eszközül megkapták a drágakővel ékesített Égi Lándzsát. A Hívogató istenek felmentek a hídra, és a lándzsával ügyeskedve megformáztak egy szigetet, az ősföldet, melynek neve a Magától Megszilárduló sziget lett. Ezt követően sorban további szigeteket formáztak, és bennük országokat alakítottak ki. A Hívogató istenek leköltöztek az első szigetre, és szerelmükből jött létre az összes természeti képződmény és jelenség, s azok istenei is.

Sajnos a Hívogató Istennő a Tűzisten születésekor megégett, és belehalt sérüléseibe. Hívogató Isten nem bírta elviselni párja elvesztését, és leereszkedett az Alvilágba, a halott lelkek országába, hogy találkozhasson vele. A sötétben megtalálta, és szerelmetes kedvesemnek szólítva kérte, hogy térjen vissza vele a magasságos égi mezőre, hogy befejezhessék a Föld teremtését. De mivel felesége már evett az ott készült ételből, ezért már az alvilági istenségek rendelkeztek felette, csak ők dönthettek a sorsa felől. Az asszony férje kérésével elvonult a lenti istenek termébe, de férje lelkére kötötte, hogy fényben soha ne nézzen rá.

Az ügy eldöntése azonban nagyon elhúzódott. Hívogató Isten a sötétben türelmét vesztve hajfésűjének egyik fogával tüzet csiholt, és belépett az istenek termébe. Szeme feleségére talált, és ekkor meglátta, hogy testén férgek nyüzsögnek, drága alakján mennykövek és villámok cikáznak. Az alvilág mind a nyolc Mennykőcsapás Istene rajta pattogott és szikrázott. Ezt látva rémület vett erőt rajta, és hanyatt-homlok próbált menekülni. Felesége ekkor mérgesen rákiáltott „Megláttad szégyenemet, és ezt a titkot nem viheted magaddal!” Az Alvilág hat legcsúfabb ördögét ráuszította férjére, hogy fogják el. Hívogató Isten hirtelenjében a fekete indából készült hajdíszét maga mögé dobva szőlőtermést varázsolt, amit az üldözői habzsolni kezdtek, és ezzel egy kis időt nyert, de nem eleget. Ekkor kitörte fésűjének fogait, a talajba vágta, s a földbe fúródott fogak azonnal bambuszhajtásokat hoztak. Az ördögök rávetették magukat a bambuszrügyekre, és a földből kitépve mohón enni kezdték, ez adott neki annyi időt, hogy tovább tudjon menekülni.

Felesége látván a cselt, azon nyomban a testén hemzsegő nyolc Mennykőcsapás Istent az alvilág 1500 katonájával férje után küldte, aki már csak a tízmarok hosszúságú kardjával tudta magától távol tartani üldözőit. Éppen az Alvilág kijáratánál tartott, mikor majdnem beérték, de ekkor egy őszibarackfához érkezve három gyümölcsöt leszakított, és üldözőihez vágta, akik számára ez a legundorítóbb gyümölcs, és az őszibarack látványa is elég volt a megfutamodáshoz. Felesége ekkor dühében villámsebesen saját maga indult támadásra, de férje addigra egy hatalmas kősziklával, amit csak ezer ember tud megmozdítani, elzárta az alvilág kapuját. Felesége utoljára epés, fenyegető fogadalmat tett: „Kedvesem, országod népéből naponta ezer embert fogok elpusztítani!” Mire férje így vágott vissza: „Kedvesem, akkor én naponta ezerötszáz új életet teremtek!” A kettőjük közé került kőszikla így választotta el őket örökre egymástól. A Hívogató Isten a tengerhez sietett, hogy a sok rátapadt szennytől a sós vízben megtisztálkodjon, hogy ismét erőre kapjon. Mosakodása során számos új isten született, köztük a szeméből kigördülő könnycseppből Amateraszu, az Égen Sugárzó Napisten.

A Föld teremtését a Hívogató Istennek egyedül kellett befejezni. Felesége az alvilág Nagy Istennője lett. Kettőjük küzdelme, az alkotás és a pusztítás azonban máig tart.

Hátra volt még a Föld benépesítése. A kamik Amateraszut bízták meg ezzel a feladattal, aki Ninigi nevű unokáját, a Föld Istenét bízta meg, hogy menjen le a Földre. Útja során az istenek, akikkel találkozott sorra behódoltak neki. A szép ifjú isten egyik nap meglátta Konohana Szakuja-himét, akit el is vett feleségül. A könyvünkben leírt legenda róluk szól.

Kiss Sándor